Egy vagabund hazatér - A Steitz Ádám story

A boldogság nem a cél, hanem a folyamat maga

avagy hogyan jutott haza a skipper a Karib szigetekről?

Többünkben felmerülhet a kérdés: Mégis hogyan kapcsolódhat a szervezetfejlesztés és a vitorlázás? Boros László, vezető szervezetfejlesztési tanácsadónk számára egyértelmű a párhuzam a két terület között. Főleg, ha az a vitorlázás nem csupán hobbi, hanem munka, sőt, beszélgetőpartnere számára életforma is egyben. 

B.L.: 33 éves barátság után újra itt ülünk a vízen. Az utolsó, már európai vizekre csatlakoztunk be melléd, így itt a fedélzeten tudjuk megbeszélni az elmúlt időszakot. Hogy kerültél egyáltalán a Karib szigetekre?

S.Á.: A Karib szigetekre úgy kerültem, hogy Horvátországban skipperkedtem, egy hetes hajtótúrákat vezettem. Ott talált meg a lehetőség, hogy a Karib térségbe is kerestek hajóvezetőt. Négy éve voltam ott először, akkor fél évet töltöttem kint. 2019-őszén újra visszamentem St. Martin szigetére.

B.L.: És hogy ért benneteket a vírushelyzet?

S.Á.: Nézegettük a híreket, és én azt gondoltam, hogy a paradicsomi környezetben az elszigeteltség is könnyebb lesz, de hamar kiderült, hogy nem. Bezárták a szigetet március közepén, megszűnt légiközlekedés. Munka tehát nem volt, utazási lehetőség nem volt, a turisták nem jöhettek többet, így mindenki hazaindult. Én várakozó állásponton voltam, és az egyre szigorodó intézkedések engem is nagyon rosszul érintettek. Ültem egy apartmanban, ettem, ittam, de nem tudtam, hogy mikor lesz a vége, úgy éreztem, teljesen ki Leszek szolgáltatva, ha csak várok. Habitusomból fakadóan szeretek cselekedni, nem igazán akartam az apartmanban malmozni.

Az járt a fejemben, hogy itt nincs, és nem is lesz munka. Én mást nem akartam csinálni, a hajózás az én utam. Elkezdtem keresni a lehetőséget, hogy az Atlanti óceánon keresztül hogyan tudnék hazajönni. Interneten kutattam, hogy ki keres legénységet, kapitányt vitorlás, vagy motoros hajóra. Elvállaltam volna deckhand-ként, vagy elsőtisztként is. Úgy voltam vele, mindegy, csak valahogy jussak haza. Viszont fontos szempont volt, hogy fizetett pozícióm legyen.

Ha már lúd, legyen kövér! Ha nincs nagy cél, nincs eredmény. Álomként egy charter vitorláson deckhand-ként indultam volna, de rövid keresés után úgy tűnt, hogy semmi nem fog összejönni. Pár nap múlva mégis szembejött egy lehetőség: egy amerikainak az 50 lábas vitorlás katamaránja ott volt a kikötőben, amit szeretett volna eljuttatni a Virgin szigetekre, és onnan pedig tovább indulhattam volna egy másik hajón Európába. Már intéztük az engedélyeket, és a papírokat, amikor egyszer csak kiderült, hogy a sziget francia oldalán (én a holland részén voltam 87 km2-es szigeten), egy 52 lábas katamarán várakozik lengyel kapitánnyal, legénységet keres. Telefonon egyeztettünk, tetszett a lehetőség, jöhetett a személyes interjú. Igen ám, de nem tudtam átjutni a francia oldalra a Covid határzár miatt. Tanulva James Bondtól.... A skipper áthajózott francia oldalról a holland területre a motoros csónakjával a lagúnán keresztül, beállt egy híd alá (elrejtőzött), és elküldte a gps koordinátákat, hogy hová menjek. Kezet fogtunk, rögtön bedobáltuk a bőröndöket a csónakba, átvitt a francia területre és április 22-én elindultunk hazafelé, Európába. Hab a tortán: tisztességes bérért!

Végül a lengyel kapitánnyal, egy olasz és egy francia vitorlás hostess lánnyal (na, nem olyanokkal, ők az utasok kényelmét szolgálják, ételeket készítenek, italokat töltenek, bevásárolnak, takarítanak) négyen vágtunk neki az óceánnak.

Senkit nem ismertem, de az izgalom átírta az aggodalmainkat. Aztán később kiütköztek a különbözőségek, megküzdöttünk és megtanultuk egymást, és a vitorlás közösség szelleme átsegített minket ezeken nehézségeken.

Két útvonalon szokták áthajózni az óceánt, egyenesen az Azori szigetek felé, vagy a szeles útvonalon a Golf áramlattal. Mi megbízást teljesítettünk, emiatt sürgős volt célba juttatni a hajót, ezért a kevésbé szeles, egyenes útvonalon hajóztunk. 16 nap alatt értünk el az Azori szigetkig. Ami a legjobban megérintett, az egy három napos hullámzás, ami egy nagy szél miatt keletkezett. Ilyenkor valóban előtörnek azok a gondolatok, hogy nagyon kicsinek érzed magad, nagyon egyedül vagy, még ha négyen is vagytok a fedélzeten, a természet pedig nem kímél, és mikor megmutatja az erejét, az félelmetes.

Az Azori szigeteken kikötöttünk volna egy-két nap pihenővel, és széltől függően akartunk tovább indulni. A vírus miatt nem engedtek minket partra szállni, pedig 16 napja voltunk "karanténban", és már nagyon vágytunk a szárazföldre. Valamennyi tartalékunk volt élelmiszerből, és üzemanyagból, de szükségünk volt még édesvízre és ellátmányra, meleg ruhára. Elindultunk a forróságból egy szál rövidnadrágban, és megérkeztünk az európai tavaszba, a hajnali 3-4 fokba. Majd megfagytunk. Horgonyoztunk egy öbölben, ahol már sok hasonló sorsú hajó volt. De minden helyzethez lehet alkalmazkodni. A helyi kisboltos jött gumicsónakkal, felvette a rendelést (nem csak a saját árukészletére) és beszerzett nekünk minden fontos dolgot: a szupermarketből hozták az élelmiszert, de hoztak meleg ruhát, horgász felszerelést, gázpalackot is. Öt napot töltöttünk ott, látva a szárazföldet, de nem tehettük ki a lábunkat. Nem volt könnyű! Elindultunk Gibraltár felé. Akadt közben több műszaki problémánk is. Elromlott az édesvíz "gyártó" készülékünk, ami nagy hatással volt a kényelmünkre. Inni kellett, fürödni nem - esetleg az óceánban.

Gibraltárig még 6 nap alatt jutottunk el, és itt már ajándék volt a hajózás, bálnákat láttunk, delfinek kísértek minket, csodálatos volt. Spanyolországban, La Linea-ban a szigorú szabályok ellenére partra tudtunk szállni, ami hihetetlenül jól tud esni ilyen hosszú út után.

Továbbindultunk Ibizán keresztül Szardínia felé, ami a végcélunk volt. Ibiza előtt történt egy különleges dolog. A kapitány megemlítette, hogy lenne egy hajó, egy Bavaria 51-es amit Teneriféről Sardíniára kellen elvinni. Felvillanyozott a dolog, járt az agyam, örültem volna neki, de félelem is volt bennem. Ilyet még nem csináltam. Hajóztunk tovább, de tudtam, korántsem biztos, hogy megkapom ezt a lehetőséget. De az következő órák történései megoldották a helyzetet. Egy szűkebb szoroson kellett átmennünk. Én vittem a hajót, a kapitány kérte, hogy ha odaérünk, akkor szóljak neki, mert a vízmélységek veszélyesek arrafelé. Azonban folyamatosan telefonált, és bár ott volt a fedélzeten, nem szólt bele abba, amit csináltam, hát hajóztam tovább legjobb tudásom szerint. Mikor átértünk, a kapitány azt mondta, oké Ádám, a tiéd a munka. Ennek köszönhetően megkaptam a következő megbízást, úgy hogy egy hónappal azelőtt munkám sem volt, és azt sem tudtam, hogy hogy jövök haza.

A közel egy hónapnyi közös munka során a kemény és szigorú lengyel kapitány bizalmatlansága szertefoszlott (még a vitorlán sem állíthattam önállóan), sőt beajánlott a cégéhez további munkákra. Így visszagondolva, azt hiszem, hogy azzal győztem meg, hogy figyelmes voltam, alkalmazkodtam, nagyon sokat tanultam tőle. Pedig én is kapitánykodom már 20 éve, de én is meglepődtem, hogy mennyit fejlődtem ezen az úton. Hiába csinálsz valamit magas szinten akár 20 éve, akkor is van hová fejlődni, ha nyitott vagy erre.

Szóval kiszálltam a hajóból Ibizán és Madridon keresztül elrepültem Tenerifére. Az új hajóval a végcél végül Palma de Mallorca lett. Közben saját hatáskörben legénységet toborozhattam, és így csatlakoztak be a magyar barátok, ti is, erre a rövid, kb. 850 km-es szakaszra.

A yachtmaster oktató, a lengyel kapitány szerint az emberek testvérek lesznek egy atlanti átkelés során. Én is így gondolom. Mindenesetre a döntés meghozatala, ott a karibi apartmanban, az volt a legjelentősebb.

B.L.: Miben más az élet a tengeren, lehet-e teljes életet élni?

S.Á.: Én úgy működöm, hogy a jó dolgokat, amit látok, hallok, azt beépítem. A boldogság nem a cél, hanem a folyamat maga. Vagyis a pillanatot éld meg a lehető legjobbként. A vízen levés nálam alapvető szükséglet. Ott ösztönlény lehetek.

A természet közelsége, a víz nagysága, ereje, a színe, a szaga, a felhős naplemente, vagy a ragyogó, a csillagos ég, vagy a telihold, a sötét éjszaka, a szélcsend, és a megérkezés, ez mind-mind csoda. És az életem része.

Konklúzió - Boros László gondolatai:

Szervezetfejlesztési tanácsadóként, coachként, konzulensként, vagy trénerként segíthetünk személyes vagy szervezeti szinten is kilépni a megszokásokból, túljutni a megoldhatalannak tűnő nehézségeken, új lehetőségeket, megoldásokat találni a hatékonyság és a siker érdekében.

Imádom ezt a sztorit. Azért, mert minden fontos tényező benne van, amit mi is képviselünk a munkánk során.

A CÉLKITŰZÉS és A SZEMLÉLET: Egy helyzetből sok mindent ki lehet hozni. Ádám esetében, maradjon vagy induljon? Ha hazaindul, milyen módon tegye? Fizessen az útért? Keressen ingyenes lehetőséget? Vagy ad absurdum, őt fizessék meg? Ha nem csak sodródunk az eseményekkel, hanem keressük a lehetőségeket, akkor sokkal nagyobb esélyünk lesz jó megoldást találni.

A BÁTORSÁG és A DÖNTÉS. Rá lehet fogni a körülményekre a várakozást, a döntés elhalasztását. Sokan vagyunk így. Majd, ha meglesz a vakcina, ha több pénzünk lesz, ha .... Sokszor meg is oldódnak maguktól a dolgok, vagyis mások eldöntik helyettünk. Az agilis, sikeres emberek szerint minden döntés jobb a várakozásnál. Ha te dönthetsz a saját sorsodról, ha nem a körülmények áldozata vagy, az magabiztosságot adó érzés. Nálad a kontroll, te irányítod a dolgokat, nem a körülmények téged.

Számos kutatás igazolja, hogy gyakran a gyorsan, ösztönösen meghozott döntések sokkal jobbak, mint a hosszan mérlegelt elhatározások. Ugyanis a tudatalattink hihetetlenül rövid idő alatt értelmes mintává képes összeilleszteni a rendelkezésre álló adatokat és információ töredékeket, és a helyes következtetés levonását sugallja. De minden olyan helyzetben, amelyhez nem köthetők korábbi, az adott helyzethez hasonló tapasztalatok, előnyben részesítjük a tudatos gondolkodást. Érvek pro és kontra, előnyök, hátrányok, lehetséges kockázatok, a rossz döntések várható következményei, és minél több választási lehetőségünk van, annál jobban félünk, hogy rosszul döntünk. Ezek mind-mind árnyalják a képet. Vajon jól döntünk? Elégedettek leszünk a döntésünkkel? Sokunkat felőrlik a nagyobb horderejű, vagy annak vélt döntések felelőssége. És a rossz döntéstől való félelem.

Ádám esetében a döntés hamar megszületett. Haza akart jönni. A hazaút hogyanjára vonatkozó döntéseit pedig tapasztalatai, magabiztossága, a pozitív szemlélete és a kitűzött céljai befolyásolták. Utólag tudjuk, jól döntött.

A NYITOTTSÁG. Merjünk változtatni, új dolgokat kipróbálni, megtapasztalni! Ha így teszünk, kinyílik a világ. Mit veszíthetünk? A Johari ablak személyiség modell szerint személyiségünk negyedik területe (nyílt, rejtett, vak, ismeretlen/sötét) az, amit sem én sem mások nem ismernek rólam. Ezt csak az új körülmények, lehetőségek megragadásával fedezhetjük fel. Így derült ki Ádám és a lengyel master számára is, hogy Ádám ismeretlen vizeken, magasabb szintű tudást igénylő, bonyolultabb feladatot is képes önállóan, higgadtan és magabiztosan megoldani.

Az ALÁZATOSSÁG és A FOLYAMATOS TANULÁS. Megülni a babérjainkon, vagy egészségesen kételkedni a tuti módszereinkben? Magabiztosan hinni, hogy mindent tudunk a saját szakterületünkről, a világunkról, vagy elfogadni azt, hogy lehetnek hiányosságaink, felismerni a fejlesztendő területeinket, megkeresni az új, inspiráló gondolatokat, személyeket, módszereket, közösségeket? A Johari ablak modellből tudjuk, a személyiségünk vakfoltját - ami mások által látott, tudott, bár magunk számára ismeretlen - csak úgy fedezhetjük fel, ha valaki rámutat. Lehetünk olyan szerencsések, hogy felnyitják a szemünket, hogy miben vagyunk jók, milyen lehetőség, tehetség rejlik bennünk, így pozitívan megerősödve fejlődhetünk tovább. Ugyanakkor mások által személyiségünk vagy viselkedésünk olyan, negatív aspektusára is fény derülhet így, amit nem is tudunk magunkról. A döntő momentum az, hogy meghalljuk-e a kritikát, elgondolkodunk-e rajta egyáltalán és tanulunk-e belőle? Ehhez kell az alázatosság. Ádám példája jól mutatja, hogy mások visszajelzéseiből tanulva lehet érett személyiségként is fejlődni, és ezáltal a munkában szintet lépni.

AZ ÖNISMERET és A RUGALMASSÁG. Milyen ember vagyok? Mi jellemző rám a fentiekből? Elbírom-e a bizonytalanságot, vagy inkább a nagyobb biztonságot választom? Cégvezetőként mennyire ismerem magamat, a cégemet és munkatársaim terhelhetőségét, rugalmasságát, az erősségeinket, illetve a külső-belső hátráltató tényezőket? Hogyan tudok mindehhez alkalmazkodni akár folyamatosan változó környezetben? Akár ösztönösen, akár tudatosan igyekszem jól csinálni, akkor a fent felsorolt tulajdonságok és szempontok egyenes következményeként tanulok és fejlődöm, új lehetőségek nyílnak meg előttem, a munkámban pedig prognosztizálható lesz a hatékonyság és a siker.

Erre klassz példa Ádám története, aki bátran, jó döntéseket hozva, nyertesen jött ki a járvány okozta kilátástalannak tűnő helyzetből. Mert a turizmus megállt, de Ádám nem. Elindult haza és jól tette. Jelenleg egy újabb megbízást teljesítve Sardíniára hajózik egy 51 lábas luxus vitorlás fedélzetén.